Alecto Rania Carrow

1. nap
Illedelmes lánynak tűnik. Tudja, mit kell mondania ahhoz, hogy elnyerje a bizalmadat, a mosolya pedig valahogy téged is vidámabbá tesz. Bármilyen témáról el tud veled cseverészni, abban viszont biztos lehetsz, hogy a kínos csendnek az előszelét is elkerülitek. Nem vág a szavadba és látod a szemében az őszinte érdeklődést, miközben beszélsz hozzá.

7. nap
Ó, hát itt vagy! Lelkesen üdvözöl, talán még át is ölel az örömtől vezérelve, hogy ismét láthat. Már nincs olyasmi, amit ne mernél megosztani vele, kezdve az új cipőd hírétől egészen a szakításodig, ő pedig teljes átéléssel hallgat végig és a füledbe suttogja a szavakat, amiktől biztosan megnyugszol. Merlinre, mi lenne veled nélküle?

14. nap
Biztos vagy benne, hogy sosem láttad még így mosolyogni. Egészen máshogy viselkedik most, és mikor megosztod vele a problémáidat, már nem látod a szemében azt az együttérzést, mint korábban. Mintha... mulatna a károdon, ami persze lehetetlen. Elhessegeted a rossz előérzetedet annyival, hogy biztos volt valami oka, hogy ilyen furcsán viselkedett. Vagy hallucináltál. Mindig is jót akart neked, nem kérdéses hát, hogy együttérez.

16. nap
De hamar rá kell jönnöd, hogy valami tényleg nincs rendben.

24. nap
Mintha kerülne. Napok óta egy bizalmas szót sem váltottatok, és ott van az a fura nézése is, mintha tudna valamit, amit te nem. Talán meglepetés buli készülődik ellened? Most, hogy belegondolsz, alig egy hét múlva lesz a születésnapod! Egészen más fényben látod a dolgokat, ajkaidra megkönnyebbült mosoly ül, ahogy felé intesz.

30. nap
Hogy lehettél ilyen ostoba? Mindvégig az volt a célja, hogy tönkretegyen, és most mindannyian rajtad nevetnek, miközben te zokogva bujkálsz a saját szülinapodon valami kis folyosó végi sarokban. Ez életed legszörnyűbb napja!

A gyermekkorom? Imádtam. Odakint nem vontak felelősségre, ha felgyújtottam egy semmirekellő muglit, mi több, a szüleim egyetlen alkalommal sem mulasztották el megveregetni a vállamat, miután végeztünk a hosszadalmas kihallgatási procedúrákkal. Minden ügy hasonlóan végződött: ártatlan védekezésből támadtam rá azokra a korcsokra szegény varázstalanokra. Ezt még a szakmai vélemény is megerősítette, mely egy idő után elengedhetetlenné vált, mind a köz biztonságáról, mind az egészségügyi állapotomról való meggyőződés érdekében. Persze, ahogy cseperedtem, szépen-lassan a szakértőjévé váltam annak, hogyan intézzem el őket következmények nélkül, csendesen.
Egyébként Birmingham szélén nőttünk fel, abban a kúriában, amit apa kapott a tizenhetedik születésnapjára. A bátyám, Amycus nem előzött meg sokkal, és mióta csak az eszemet tudom, úgy emlegetnek minket, mint a borsót meg a héját. Az oktatásunk már jóval az iskolai éveink előtt megkezdődött, a szokásostól eltérő módon viszont nem csak az alapvarázsigéket, de az egyszerűbb rontásokat is elsajátítottuk. Volt zene óra, nyelvóra, és még fene tudja, micsoda, amit jótékonyan elfelejtettem, mégis az estélyek és a baráti összejövetelek voltak a legtanulságosabbak. Mert bizony, rendkívül sokszor látogattak el hozzánk a szüleim régi cimborái, fekete talárokban, esetenként felöltve a "mindjárt becsinálok" arckifejezésüket. Soha semmit nem próbáltak meg elrejteni előlünk, mondván, egy nap mi is a csapat részeivé válunk.
Így is történt.

Egy évben kezdtük a Roxfortot. Tulajdonképpen nem is igazán merült fel, hogy lehetne másképp, elvégre születésem óta mindent együtt csináltunk, miért esett volna épp ez kivétel alá? A süveg még a fejemhez sem ért, máris tudta, hova kell beosztania, Amycus pedig akkor is követett volna, ha - micsoda őrültség - minden egyes porcikája a Hollóhát felé húzta volna. Kellemes felfrissülést jelentett ez a megszokott otthoni napirend után, főként, mivel a Mardekárban azonnal rátaláltunk a hasonló gondolkozású társainkra... ahogy a többi házban az ellenségeinkre.
Sosem érdekelt különösebben a kviddics, legalábbis annyira nem, hogy bármennyit is rászánjak az időmből. Némiképp megváltozott a véleményem, mikor az első meccsemen ülve felfedeztem, milyen jó lehetőséget rejt a játék arra, hogy kiosszak pár jutalmat a griffendélnek, meg a többi szerencsétlennek. Így lettem hát a harmadik évtől terelő.
Ahogy telt az idő, feltűnt, hogy a szüleim egyre közelebb engednek minket a tevékenykedéseikhez. Egy nap, úgy két-három éve rajtakaptam apát és a barátját, amint a drágalátos igazgató egy hívét hallgatták ki. Ez volt az első alkalom, hogy a saját szememmel láthattam, mi mindenre képesek az eszméink érdekében, és a kép, amint állnak a vérben úszó alak felett, valósággal lenyűgözött. Akkor tapasztaltam meg, milyen üdítően könnyű saját kezűleg, egyetlen pálcaintéssel véget vetni egy másik ember életének, valamint az a sok, precíz átkokkal ejtett sérülés ébresztett rá, mit szeretnék kezdeni a jövőmmel. Eldöntöttem, hogy a RAVASZ után gyógyítói pályára lépek majd. Ne is fáradj, gondoltam, hogy nem látod majd meg az összefüggést! Hogyan is érthetnéd, amíg nem látod a szépséget mások szenvedésében?